Kristóf Schönborn kardinálisa, O.P., D.D., Bécs érseke Osservatore Romano 2004. október 03.

Isten minden embert – bárhová is rendelte őt – szentségre hívott el és arra tett képessé. Ennek során az olyan felelősséget viselők és döntéshozók, mint amilyenek a politikusok, gazdasági vezetők vagy püspökök minden bizonnyal különös kihívásokkal szembesülnek, de semmi esetre nem fosztatnak meg attól, hogy szentté legyenek.

Pontosan Károly osztrák császár történelmi személyiségét torzították el propaganda fogásokkal és rágalmakkal a közvélemény szemében olyannyira, mint kevés más halandóét az ő idejében. Éppen a boldoggá avatási perrel kapcsolatos, szerfölött gondos, tudományos, történelmi kutatások kapcsán sikerült felfedezni és cáfolni a manipuláló rágalmakat.

Az I. Világháborúban szembenálló valamennyi fél felelős vezetői közül egyedül Károly rendelkezett fronttapasztalatokkal. Tőle telhetően azon fáradozott, hogy a háború borzalmait konkrétan enyhítse és békét teremtsen. Császárként egyenesen királyi kötelességnek tartotta a békéért való fáradozást. Ezért kormánynyilatkozatában a béke elérését, mint legfőbb célt állította középpontba. Csak Károly fogadta el XV. Benedek pápa béketörekvéseit s ebben az értelemben egész sor megoldási javaslatot dolgozott ki (melyeket a történészek mindenképpen reálisnak és jó kilátásokkal kecsegtetőnek értékelnek). Mindezek a fáradozások végül is a német szövetséges partner és az Antant anti-béke párti meghatározó erők (Hindenburg, Ludendorff) elvakultsága miatt estek kútba. Károly jelentős áldozatokra is kész volt a béke érdekében, s még azt követően is, hogy megfosztották hatalmától, minden erőfeszítésével arra törekedett, hogy népei és Európa valamennyi nemzete számára békét és stabilitást teremtsen és szilárdítson meg. Károly azért kísérelte meg a pápa kérésére újra gyakorolni hatalmát Magyarországon, mivel (jogosan!) aggódott a stabilitásért és szabadságért. A császár halálos szenvedését Közép Európa békéjéért és egységéért hozott áldozatnak tekintette. A túlerőben lévő ellenerők miatt ugyan nem sikerült Károly császárnak, hogy a Dunai Monarchiát egyesítve, békére vezesse, de (az elhatározott német-osztrák döntések ellenére) meg tudta őrizni Ausztria függetlenségét és a Nemzeti Tanácsok létrehozásával békés átmenetet sikerült teremtenie a monarchiából az utódállamokba.

Károly nemcsak az egyéni felebaráti szeretet értelmében karolta fel már gyermekkorától a szükséget szenvedőket, akikkel találkozott. Császárként átfogó szociális programot hirdetett. Ő nevezte ki a világ első szociális ügyekkel foglalkozó miniszterét s a bérlők védelmétől az ifjúság védelemig, a családjogtól a szociális biztosításig, a munkajogtól a munkás kamarákig a szociálpolitika új dimenzióit valósította meg. Ezeknek az intézkedéseknek az alapstruktúrái mind a mai napig érvényben vannak.

Károly császár a neki kölcsönzött hivatalt Isten által rábízott feladatnak tekintette. Ez semmi esetre nem jelentette az önkényes hatalomgyakorlás törvényesítését, hanem azt a feltétlen kötelezettséget, hogy pontosan ebben a magas tisztségben Krisztust, az egyetlen igazi Királyt kövesse és példáját utánozza. Ezért Károly egyetlen fontos döntést sem hozott anélkül, hogy előtte ne imádkozott volna. Az eukarisztia és Jézus legszentebb szívének belső tisztelete (mindkettő Isten önfeláldozó szeretetének szimbóluma és kifejezése) adott Károly császárnak tartást és irányítottságot. A hatalomról való lemondás (mint II. Vilmos esetében) gazdagságot és kényelmet biztosított volna neki. Károly magára vette a nyomort, szükséget és szenvedést (amit egy kis hatalommal bizonyára nem vett volna meg), azért, hogy hű maradjon megbízatásához, és hogy a rábízott népek szolgálatában Krisztust kövesse.

Károly és Zita példás házasságban éltek. A császár valamennyi fontos ügyet nyíltan és bizalommal megbeszélte nejével, aki teljes megbecsüléssel viseltetett a császár felelőssége és önállósága iránt. A császárné szenvedélyes életvidám jelleme és a császár nyugodt megfontolt lénye kölcsönös nagyrabecsülésben, szeretetteljes módon egészítették ki egymást. Házasságuk 11 éve alatt Isten nyolc gyermekkel ajándékozta meg őket. A családi életet is gondosan vizsgáló boldoggá avatási per maradéktalanul bizonyította Károly császár kifogástalan házastársi viselkedését. Károly utolsó, feleségéhez intézett szavai így hangzottak: „Örökké szeretlek”. Károly császár személyesen fáradozott azon, hogy gyermekeit hitben nevelje, megismertette velük a hitigazságokat, és imádkozni tanította őket.

Károly az ima élő gyakorlatának megfelelően élt. Alapvető magatartása megegyezett imája tartalmával: tudatosan megállni Isten előtt, akaratát keresve mindent rábízni.

Gyermekkorától imádkozó emberek kísérték Károly életét. Halála után az Imaliga Károly császár szellemében imádkozik s az imát a császárnak a népek békéjéért való közbenjárása kíséri.

Károly szerénységét, barátságosságát és békülési készségét mindenek előtt a hatalom cinikusai gyengeségként, sőt butaságként rótták fel neki. Ez a támadás az ellen az „esztelen” keresztény ellen irányul, aki megpróbál Isten parancsai és Krisztus példája szerint viselkedni, és aki bízik Istenben.

Károly már a kezdet kezdetétől fogva békétlenségekbe keveredett (szülei közötti feszültségekbe, Ferenc József császár és Ferenc Ferdinánd főherceg trónörökös közötti feszültségekbe, az I. Világháború kellős közepén), melyeket nem ő idézett elő, s ő a békességért fáradozott. Császárként ugyanúgy túlterhelték ezek a gondok, mint gyermekkorában. Meg tudta volna oldani bárki emberfia ezeket a gondokat? Ezt a kérdést ugyanúgy nem lehet megválaszolni, mint azt, hogy vajon mennyi rosszabbat sikerült talán megakadályoznia a császárnak.

Az, hogy valakinek az élete mennyire Istennek tetsző - s ezáltal mennyire hat a történelem végső kimenetelére – nem függ közvetlenül a földi sikertől. (Hiszen ha így lenne, Krisztus sem lehetne példakép). Aki valamennyi kellemetlen körülmény és saját korlátai ellenére megpróbál megfelelni Isten akaratának, az szent és irgalmas életet él.

Mint keresztények, valamennyien túlterheltek vagyunk. Krisztus példáját követni – az e világi kellemetlenségek között kétségtelenül meghaladja a pusztán emberi képességeket. Azonban nemcsak saját erőnkre vagyunk utalva, hanem meghívásunk van, hogy elfogadjuk Isten segítségét, hogy az erőszak logikája ellenére bízzunk benne.

Az az érzés fenyeget, hogy a békétlenség és világunk cinikus erőszaka láttán terjed a rezignáció. Van értelme felvenni a harcot ellene? Nem az erőszakosok győznek mégis, ahogy a zsoltáros kesereg? Lehetséges egyáltalán, hogy béke legyen a világban? Tudnának Európa népei valaha is békében, egymást megbecsülve együtt élni? Mi is csak családunk körében vagyunk képesek békében élni?

Károly császár élete a hit bátorító példája. Boldoggá avatása mindenkit, aki feladatai miatt túlterheltnek érzi magát, arra bátorít és szólít fel, hogy ragadja meg saját (bármennyire korlátozott) lehetőségeit a béke, a szabadság és a szeretetteljes felelősség megteremtése érdekében.

A nemzeti szocializmus és a bolsevizmus istentelen ideológiája miatti pusztítás következtében „elveszett évszázad” után Európa népeinek ismét esélyük nyílik arra, hogy egymásra találjanak. Most arra kell törekedni, hogy Európa szellemiségét Krisztus szellemében, a Szentlélekkel együtt újra felélesszük s mindenkit erre buzdítsunk. A közben elénk tornyosuló akadályok ne csüggesszenek el bennünket, hanem inkább arra ösztönözzenek, hogy Isten akaratát keressük, hogy benne bízva cselekedjünk. Az osztrák Károly, aki ennek szellemében élt s életét a népek egymásra találásának szentelte, bátorító példa és védőszent számunkra.

Isten balgasága bölcsebb mint a világ bölcsessége. Az ebben való hit segít abban, hogy tudjuk hogyan kell élnünk.